LAZHAVO

De nem is az én szégyenem

El kell mesélnem életem nagy szégyenét.

Találtam egy töredéket a huszonéves kori naplójegyzeteim között. Pontos szavak, és felnőtt fejjel tudom, igazam volt. Szégyenletes dolgokat mondtam, mégis helyesen cselekedtem.

Milyen buta voltam. Elhittem, hogy megtalálhatom a szépséges erdőm, a férfit, akinek két kontinens ragyog a szemében. Ehelyett minden szavam utálatossá válik a szemében, még a jókívánságaim is, pusztán azért, mert én mondom őket. Tudom, hogy mind a helyén van, az épp-itt-épp-mostban kell elmondanom őket neki, de nem figyel rám.

Mi történt azokban az évelben? Miért pont B.-vel kellett ezt eljátszanom? Kevésbé róla szólt ez az egész, mint rólam. A tudat mélyében rejtőző mintázatok vették át a hatalmat. Az agyba mélyen bezárt szenvedés diktálta a tempót. Lassan 15 éve történt, ezért lehet róla beszélni. Biztos vagyok benne, hogy nem őt kerestem, de őt hibáztattam: valaha megbeszéltük, hogy találkozunk, és együtt fogunk dolgozni mint művészházaspár, hát nem emlékszel? Fogunk valamit tenni a cigányságért, nem nagy dolgokat, csak sok kicsit, és benne lesz a művészet, ha jól emlékszem. Megbeszéltük fent az égben, ahol a házasságok köttetnek. Na, ébredj már fel, dolgunk van!

B. nem ébredt fel.

Azért hittem, ő az, akit keresek. Éreztem benne a sötétzöld, életteli frekvenciát, falvak mindent elárasztó gyomnövényeinek erejét. Kemény, bocsánatot nem kérő szavai is tetszettek. Csontokról, húsról. A szeme villanásában láttam, hogy van benne valami Rudrából, a viharistenből is, akit jól ismertem már. Formabontó, izgalmas műveket írt. Ma ezt az energiát úgy hívom, kalyi jag, fekete tűz.

B.-t az egyetemen ismertem meg. Távoli ismerős volt, néha volt egy-egy közös projektünk, de másik szakra járt. Egyszer egy rendezvény után odasomfordált hozzám, mint valami élő szomorúság. Máris elmész? Ilyen hamar? Nem érettem, hisz nem is ismerem őt. Miért tesz úgy, mintha én azt ígértem volna neki, végig ott maradok? Azelőtt észre se vettem őt. Nem volt kedvem maradni aznap a rendezvényen. Hamar hazamentünk a barátommal, de B. a bánatával belém vetett egy hurkot, és egy láthatatlan szálon összekötött magával.

Egyszer úgy alakult, hogy egy házibuli után épp arra jött haza, amerre mi tartottunk. A szőke, hosszú hajú rocker barátommal voltam, együtt is laktunk. Nem akart velünk jönni a villamoshoz, pedig csak 1 megállót mentünk volna együtt. Nem akart, hiába győzködtük, hogy de gyere, ő azt állította, hogy nem akar zavarni. Hányszor mondtuk neki, hogy nem zavar! Kínok kínjával, de csak jött, mint akiből egy darabot tépnek ki éppen. Okosan elbeszélgetett velem a kortárs színházról. A barátom hallgatott, hiszen nem tudott hozzászólni. Hiányoltam belőle a művészet szeretetét, de azért szerettem.

Egyre többet gondoltam B.-re, az alkotásait vizsgálgattam távolról. A mélyzöld erő ott volt a lelke mélyén. Bekúszott a gondolataimba. Meg akartam ismerni őt. Gondoltam, beszélgethetnénk, nem kell ezt elkapkodni, ismerjük meg egymást lassan, ahogy a józan pszichológiakönyvek diktálják.

Néhány hónappal később egy tóparti házban futottunk össze véletlenül. Késő nyár volt, nem volt ott a barátom, egyedül mentem a bulira, lehettünk vagy harmincan, különböző szakokról. B. is ott volt, nem beszélgettünk, de mosdóba menet a összetalálkoztunk házban, amíg a többiek odakint ittak és sütögettek.

Nem tudom, mi vette rá, hogy egyszer csak szenvedélyesen megcsókoljon. Óriási kognitív disszonanciába kerültem, mert volt barátom, igaz, már el akartam hagyni rég. Mégsem tudtam nem elfogadni B.-től a csókot. Órákig csókolóztunk, levegőt sem kaptam tőle. Így jár az ember a vihar istenével. Beszélgetni szerettem volna vele, erre ezt lett belőle. Amikor kaptam tőle egy kis levegőt, lelkesen fecsegtem neki mindenféléről, mint egy rég nem látott, kedves ismerősnek. Nem emlékszem, mi volt a kérdés, amit feltett nekem, de sokáig kísértett, mert olyan értelmes, izgalmas kérdést sosem kaptam. Nem akart beszélgetni. Le kellett állítanom, harmadszor értette meg, hogy a csóknál tovább nem jutunk.

Attól kezdve került engem. A tekintetemet nem kerülte. Szakítottam a barátommal, nem akartam fájdalmat okozni, de ezek után végképp nem bírtam kiverni a fejemből B.-t. Rájöttem, hogy nem érdemes ebben a kiüresedett kapcsolatban élnem, pedig üres volt B. csókja is, nem volt benne semmi, csak kapni akarás, elmulaszthatatlan szomjúság.

Azt hiszem, én írtam neki először. Vajon mit írtam? Nem emlékszem. Hogy folytassuk, amit elkezdtünk? Nem túl érdekes egy nyári románc. Az az érdekes, hogy milyen mélyrétegeit kaparta fel a tudatalattinak. Még érdekesebb, hogy miért kellett mindazt, ami kiszabadult, olyan mélyen bezárni.

Megbeszéltük, hogy találkozunk. Általános dolgokról beszélgettünk, egyetem, közös ismerősök. Leültünk a fűbe, sütött ránk a telihold. Nem bántam volna, ha befejezzük, amit elkezdtünk, valahol a Gellérthegy virágoskertjében. Reméltem is, hogy így lesz, a yin és a yang egyesül, majd kezdődhet a közös utunk, a közösen vállalt, szép küldetésünk.

Ehelyett a nagy szemek csillogását láttam.

Figyelj csak, B. A múltkor, ott a tóparti háznál a fűben ugráltál, és közben azt mondogattad, hogy cigány vagyok! Cigány vagyok! Nem tűntél büszkének. Miért csináltad ezt?

Szomorú szempár a holdsütésben.

Egy halk mondat, nem teljes mondat, de a lényege, hogy szégyellem. Nem is látszik rajtam!

Jobb lenne leírni a külsejét is, hogy el lehessen képzelni őt? Ezt szokták kérni az irodalmi műhelyek oktatói, és igazuk van, én sem szeretek arctalan emberekről olvasni. Fahéjszínű bőre volt, mélyfekete szemei, haja szálakra bontott éjszaka. Ki nézné cigánynak? A boltban, az egyetemen, az utcán, a házibuliban, ahol folyton vizsgálgatjuk egymást, és a pillanat tört része alatt leolvassuk, ki kicsoda és honnan jött, ki mondaná azt, hogy igen, egy cigány fiatalember.

Engem vonzott Rudra. Nem akartam megmondani neki, hogy messziről látszik rajta India. Nem címkéztem volna fel, ha nem címkézi fel magát. Ha nem mondta volna fennhangon ott a füvön, hogy cigány, nem vettem volna észre. Mérhetetlenül álszentnek tűnik, hogy ezt mondom, de nekem tényleg nincs ilyen szűrőm. A rokonok, a régi fotókon az emberek olyan vegyesek. Mit tudom én, melyik cigány, melyik nem. Meg egyébként is, mit jelent ez a szó?

Egy unokatestvérem is hasonlóan nézett ki, és teljesen természetes volt, hogy igen, D. és a nővére, ők kicsit kreol bőrűbbek, mint én, a lánynak göndör a haja. Anyukámék is mondták, hogy ők az unokatestvéreim. Miért tegyem át a ,,nem mi” kategóriába B.-t, ha egyszer valaki már benne van a ,,mi” kategáriában, aki épp úgy néz ki, mint ő? Ki is mondhatna olyan fellengzős, kegyetlen szavakat, hogy bizonyos külső jellemzők zavarják? Ne legyünk álszentek. Naponta húszezren mondják. Szép vagy, de jobb lennél szőkén. Fogyhatnál egy pár kilót. Talán, ha magasabb lennél, ha alacsonyabb lennél, ha az orrod egyenesebb lenne, tetszenél. Cigány, de rendes, rendes, de cigány.

Az akkori barátom, véletlenül megtalálta azt a csetablakot, amiben egy barátnőmnek elmeséltem, mi történt aznap este. B. profiljára is rákeresett, mint minden rendes féltékeny szerelmes. G. meg is rángatott, hogy én megcsaltam őt egy cigánnyal, de persze nem tudta, mi zajlik bennem. Nem is mentegettem magam. Elmondtam, hogy szakítani akarok vele, fogadja el. Nem szégyelltem magam.

Ha egy ember nagyon elkezd vonzani minket, az a saját lelkünk hívása, egy letagadott, elfeledett énrészünk kér hangot szimbolikus formában. Ha valakihez vonzódsz, tedd fel a kérdést, mi az, ami vonz benne? Ott lesz a tükröd. Ugyanez vonatkozik a taszításra is, de félre a konyhapszichológiával.

A szakítás után hazaköltöztem anyámhoz. Megkérdeztem, igenis megkérdeztem, hogy mi lenne, ha cigány fiúval járnék. Tudtam, hogy a cigányokkal van valami, és apám testvéreinek rokonaival, akik barna bőrűek, nem állunk szóba, de azt gondoltam, anyukám nem kirekesztő. Hiszen ott volt O. Andor a szomszéd városból, akihez járunk, jöttek a szamaraskocsisok elvinni a sittet, és anyám bármikor odaadott volna egy arab olajsejknek, egy japán szamurájnak, egy olasz maffiózónak, egy brazil focistának, bárkinek, aki külföldi. Azok is barnák, fekete hajúak, most akkor mi a különbség?

Anyám nem nézett rám. Kérdésre kérdéssel válaszolt. Ébredezett benne Rudra, a csendes harag. Gindura, a sűrű füst démona, a fojtogató ott ült már a vállán.

Honnan szedtél össze cigányt?

Naiv leányálmaimban lebegtem, erre most, mint akit ledobtak az égből, az éles szavaira estem rá, nem a puha földre. Az egyetemen… A szülei is rendesek… Hebegtem, habogtam, nem értettem, hogy most mi ez? O. Andornak visszük a vilmoskörte pálinkát, a fiával együtt kell játszanom, jött az a férfi is, a kék szemű, sötét hajú, odaadtad a lányának a kinőtt ruháimat, erre most ez? Mi történt?

Ha cigánytól lesz gyereked, kirugdosom belőled!

De szép rímes verset írtál, anyám. Csoda, hogy nem szeretem a rímes verseket?

És most B.-nek el kell elmondanom, hogy anyám azt mondta, hogy... Nem akartam elmondani, csak nem tudtam feldolgozni. El kellett dobnom, mint egy forró tárgyat, segítséget kellett kérnem, mielőtt egy kőtömb rámdől és agyonüt. Nem szólt semmit szerencsétlen. Ez a genocídiumok réme, ezt mondtam neki, és elhatároztam, hogy márpedig én felveszem a harcot a genocídiumok rémével, az emberevő Molochhal. Gondoltam, csatlakozik ő is, de csak reszketett szegény.

A villamosmegállóban megfogta a kezemet, nem engedte el, visszaperdült a karjaimba, és megígérte, hogy még találkozunk. Megígérte, mert megígértettem vele.

Nem tudtam megemészteni azt, hogy ,,szégyellem”, sem azt, hogy Ha cigánytól lesz gyereked, kirugdosom belőled! Tudtam, hogy ha felébred anyámban Rudra, bármire képes, hiszen sokszor ütött-vágott, hiába könyörögtem, hogy hagyja abba. Gyerek koromban az asztal alá menekültem előle. Mindenütt elért, a szavai is elértek mindenütt. Tudtam, hogy anyám veszélyes. Gindura ül a vállán, ő járja át a tüdejét minden elszívott cigarettával, és Gindura bármikor átalakulhat Rudrává.

Okultam az esetből. Nem lehet neki mindent elmondani. Gyenge pontja: a cigányok. Ha szóba kerülnek, kerüli a tekintetemet, és a hallgatás fala nagyra nő köztünk.

Sokszor mondta anyám, hogy szégyelljem magam. Lehajtottam a fejem, de az a szégyen csak színjáték volt. Miért is szégyelljem magam, ha nincs kedvem tanulni, helyette inkább festegetnék? Mi rossz van abban? A szombat reggeli mesék idejét használtam ki arra, hogy festékkel kenjem össze a papírokat. Értelmes figura nem bontakozott ki a kezem alatt, színekkel játszottam, érzelmeket festettem, azt hiszem. Nem szégyelltem magam az elmaradt köszönésekért, az összekoszolt ruhákért, a kimondott csúnya szavakért. A szégyen olyan volt, mint egy kényelmetlen ünneplő ruha, tessék-lássék felvettem, amíg látják, aztán amikor magamra maradtam, egyetlen mozdulattal behajítottam a sarokba, hisz nem ez az én kényelmes ruhám.

Itt jön az én igen nagy szégyenem. Lazhavo. Az más, mint a szégyen-szégyen. A lazhavóban a teljes megsemmisülésem van, amikor tudom, hogy valami olyat tettem, amit nem szabadott volna. Az is benne van, hogy mostmár mehetek világgá, eljátszottam az esélyeimet mindenkinél, végleg. Mehetek a hideg, nagy világba egyedül.

Nem tudom, mi vett rá, hogy leveleket írjak B.-nek. Alig emlékszem, mit írtam, szerelmes levelek voltak, nyilván. Tatjána levelei tíz, húsz, harminc oldalakon át, a szeretlek sok-sok verzióban. Mit kapart fel bennem az indiai herceg csókja?

Sok levél arról szólt, hogy nincs mit szégyellnie, a cigány kultúra szép. Kerestem neki verseket, festményeket, zenét. Mintha olyan valaki lettem volna, aki megszilárdította az identitását, és most egy magát szégyellő valakinek segít, hogy ne csak a rosszat lássa ebben.

Nem válaszolt egyik levelemre sem, csak egy SMS-re, amiben azt írtam, fáj a fájdalmad. Ne haragudj, véletlenül töröltem az SMS-ed, megírod még egyszer, kérlek. Persze, hogy megírom, csak azt írtam, hogy FÁJ A FÁJDALMAD.

Nem tudom, minek kellett nekem az a férfikalap, de vettem egyet, és abban írtam, írtam egy harmincoldalas vallomást neki, három éjszaka maradtam fenn, a végén, 70 óra ébrenlét után azt éreztem, hogy kezdem elveszíteni a valóságot. Hogy túl mélyre mentem, vagy túl magasra a világfán. Anyukám boszorkány barátnőjét akartam felhívni, hogy segítsen, biztos kinyílt a harmadik szemem, a szívcsakrám, vagy a Kundalini-energia szökött fel a gerincemen, segítsem!

Nem hívtam fel. Az egyetemen voltak pszichológusnak tanuló hallgatók, akik önkéntes munkában segítettek a többieknek, el is jártam egy lányhoz. Fecsegtem neki mindenfélét, szóhoz sem jutott szegény, de nem is tudott volna mit kezdeni velem.

A minoron járt velem egy csoportba egy lány, akinek elmeséltem. Azonnal tudta, mi ez. Elmondta, hogy 2012-ben a Föld spirituális felemelkedésen megy majd keresztül, B. pedig minden bizonnyal az ikerlelkem, én vagyok az üldöző, ő pedig a menekülő. Elválaszthatatlanok lettünk T.-vel. Olyan tiszta, nagy kék szeme volt, mint F.-nek, az egyik legjobb gimbáziumi barátnőmnek, aki azt mondogatta, ő a csillagokból jött a Földre. T. annyira hasonló volt F.-hez, F.-nek nem hittem, de T.-nek igen.

Eszembe is jutott, mekkora spiritiszta voltam kamasz koromban, micsoda inglaengést végeztem kereszténység és okkultizmus között — egy bibliaolvasó wicca-boszit kell elképzelni, aki T. bülbülszavára feltámadt, és rávetette magát az ezoterikus irodalom legjavára.

És amikor T. az ikerlelkekről beszélt, eszembe jutott, hogy az Üvöltő szeleket olvastam. Anyukám ajánlotta, az egyik kedvenc regénye volt. Nem érdekel, mit gondolnak erről a könyvről. Nem érdekel, mit mondanak róla a podcastokban, nem érdekelnek a filmfeldolgozások. A saját lelkem érdekel. Hogy Rudra abbahagyja végre a tombolást, és Gindura vigye el a füstöt, ez érdekel. Heathcliffről még le is írja Bronte, hogy úgy nézett ki, mint egy cigány. Sok a vita, hogy roma származású színésznek kellene játszania. ,,Bármiből van is a lelkünk, az övé s az enyém egy, s úgy különbözik a Lintonétól, mint a holdsugár a villámfénytől, vagy a jég a tűztől.” Íme a megoldás, gondoltam, és róttam a soraim tovább, mint egy imamalmon a szemeket a purgatóriumban, abban a reményben, hogy a menny felé tartok, ahogy T. is megmondta: fel fogunk emelkedni, egészen a mennyei Jeruzsálemig.

Egy anyagból van a lelkünk. B.-t átnevezem, legyen a neve Doro, a vágy.

És a lelkem másik fele megtagad engem.

Azóta tudom, mi történt. Kívülről elég nyilvánvaló, miközben én, szerencsétlen, marionettbábuként táncikáltam a színpadon. Saját magam letagadott felével találkoztam, talán nem kellene leírnom a megfejtést, de félek, hogy senki nem jön rá. A fehér bőröm annyira eltakar, hogy a fehér megmentő képében jelenek meg. A fehér elit lány beleszeretett a szegény cigány fiúba, és akkor jól megmenti, milyen romantikus. Elképzelni sem tudok komikusabb történetet. Főleg, hogy a fehér lány nagymamája ott senyvedt a komfort nélküli putriban.

Szégyen, hogy nem jöttem rá.
Szégyen, hogy mindenki a bolondulásomon nevetett.
Szégyen, hogy a Tündéren kívül senki nem hitt nekem.
Szégyen, hogy nem elemzem ki okosan a Bronte-regényt.
Ahogy anyám viselkedett, dupla, tripla szégyen.

Játsszuk le a jelenetet újra. ,,Anya, mit szólnál, ha cigány fiúval járnék?”

A fehér elit lány anyukája így válaszolt volna:

1. verzió: Mi jó emberek vagyunk! Mi senkit nem ítélünk meg a bőrszíne alapján! Egyetemre jár, dolgozik, igyekszik, mi bajunk lehetne vele? Hozd haza, mutasd be. Kit érdekel, mit mondanak a szomszédok.

2. verzió: Nagyon nézd meg, kislányom, kivel szűröd össze a levet! Van köztük rendes, látod, az Andor bácsi is milyen jólelkű ember, de azért vigyázni kell, nem minden arany, ami fénylik. Most hozza a rózsacsokrok, aztán meg megver. Gondold meg, a szüleit, a testvéreit jól nézd meg. Ha minden oké, akkor átmehet a szűrőn, de jobb lenne, ha nem mennél hozzá feleségül. Fiatal vagy még, majd lesz más, ne aggódj.

3. verzió: Szó sem lehet róla! Hát nem látod, hogy élnek? Jobb tőlük távol maradni. Miből fog eltartani téged? Nem fog dolgozni, majd meglátod, nem bír a vérével, meg fog csalni.

Ehelyett megírta a világ legrondább versét.

Ha cigánytól lesz gyereked, kirugdosom belőled!

Féltem, hogy bántani fog, be is tartja a szavát. Igaz, egy első randiból jó esetben még nem lesz gyerek, fiatal is lettem volna hozzá, nem is értettem, miért szaladt ennyire előre. Megtört a csend, ami a cigány szó hallatán beállt, hiszen lám, legalább két mondatot mondott. Tudom, hogy azért mondta ezt, mert elege volt Rudrából és Gindurából, és meg akarta ölni őket örökre.

Azóta még mindig üvöltenek a szelek.

KÉRDÉSEK AZ OLVASÓHOZ

— Mondd, téged ki vonz elemi erővel? Ne titkold el magad elől.

— Ha a gyereked azt mondaná, hogy cigánnyal akar házasodni, te mit mondanál? Csak őszintén!