MINDENTOLVASÓK

Kiegészítés egy régi szöveghez

Véletlenül találtam meg ezt a kis szöveget, a húszas éveim elején járhattam, amikor írtam. Az álló betűs lesz az eredeti, aztán még kommentálom.

,,Milyen süket is voltam, milyen érzéketlen! – gondolta magában a gyorsan tovasiető Sziddhárta. – Hiszen ha valaki el akar olvasni egy írást, amelynek értelmét keresi, nem veti meg jeleit és betűit, és nem nevezi őket megtévesztésnek, véletlenszerűségnek, értéktelen héjnak, hanem végigolvassa őket, betűről betűre tanulmányozza és szereti őket. Én pedig, aki a világ könyvét és saját lényem könyvét akartam elolvasni, megvetettem az írás jeleit és betűit, egy előre feltételezett értelem kedvéért, megtévesztésnek neveztem a jelenségek világát, szememet és nyelvemet véletlenszerű és értéktelen jelenségnek.”

Hesse: Sziddhárta

Néhány évvel később bukkantam rá a már régen az elolvasandó könyvek listájára tett Sziddhártában ezekre a sorokra, melyekben az ifjú Buddha kimondja, hogy éppen Mája fátyla az, ami Mája fátyla. Az érzékelhető világ megvetése takarja el a szem elől azt, hogy mindez nem hiábavaló, hanem inkább a megvilágosodás eszköze. Az általam mindentolvasóknak nevezettek viselkednek így a világgal szemben. A semmitolvasók megmaradnak a vallási dogmák vagy a féktelen érzékiség fogságában, vagy akármiben. A légnemű semmiben.

A mindentolvasóknak – írtam egyszer – nem létszükségletük a könyv. Képesek olvasni a világot, és meglátni, mit jelent egy madár repülése, az, ahogy a fák ágai hajlanak. A semmitolvasók halmoznak csak szöveget szövegre, és nem veszik észre, hogy a vélemények erdejében vesztegelnek ahelyett, hogy egyszer a saját gondolataik tisztására merészkednének. Szöveget szövegre halmoznak, legyen az szakkönyv vagy ponyvaregény.

Az írás itt abbamaradt, de olykor-olykor eszembejutott, milyen izgalmas dolog mindentolvasónak lenni. Amikor tudom, hogy a portugál szótár véletlenszerűen felvillanó napi szava hogyan kapcsolódik az életemhez, amikor egy orchideát látok a metrón, és a nagymamámra emlékeztet, a télben is virágzásra. A kártyák és egyéb divinációs eszközök olvasása épp ilyen dolog. Intuitív, szimbolikus gondolkodás, amit olykor mágikus gondolkodásnak is neveznek, és kissé lenézendő.

Azóta rájöttem, honnan örököltem. Amikor a nagymamám mosolyogva átnyújtott nekem egy cigánykártyát, és kicsit félve, de elmondta, hogy ő is jósolt, akkor tudom, hogy a képességet is átadta nekem. Az övéi pedig az erdélyi cigányoktól eredtek. A cigányok is olvasták a világot, amíg vándoroltak — hol van veszély, hol jó lenni, mit jelképez egy madár repülése. És voltak saját jeleik is, legalábbis a travellereknek biztos. Jeleket hagytak egymásnak, melyik falu barátságos, melyiket jobb elkerülni. Illusztráció gyanánt íme néhány jel.

Abban biztos vagyok, hogy én már nem kételkedem ebben a képességben és gondolkodásmódban. Sokszor sikerül összerakni a képet, és tanulni a világ eseményeiből, egy dalból jönni rá az ősök fájdalmára, egy apró történésből szerezni mély önismeretet. Ez csodálatos, biztosan fejleszthető, de én inkább örökségnek látom.

Frissítés: aztán van itt még folytatás, körülbelül ugyanakkor keletkezhetett.

Szövegecskék védelmében

A szövegecskékre nem lehet ráfogni, hogy hiú módon írják önmagukat. Ettől persze lehetnek pontatlanok, oktalanul bőbeszédűek akár, olyan emberek keze alatt, olyan emberek szájából, akik egyetlen szavukkal is túl sokat mondanak, bőven többet annál, mint ami elég lenne.

A szövegecskék tudják, hogy ők csak kisgyereknek számítanak a mindent betöltő, papírlebernyegeken terpeszkedő nagy, felnőtt szövegekhez képest. Különösen akkor szerények, amikor nincsen kimondott formájuk, nem kapták meg a kitüntető rímes próza vagy szabadvers nevet. Ekkor aztán igazán szerénynek kell lenniük a méretük miatt.

A százoldalakon terpeszkedő semmitmondás lelkes hívei, a semmitolvasók kézbe sem hajlandóak őket venni, mert úgy érzik, túl hamar túljutnak rajtuk. Elolvastam, oké, és? Ezt mondják szegény szövegecskéknek, és a szövegecskék hiába kérik őket, hogy olvass el még egyszer, hátha másnak látszom majd, a semmitolvasók újabb betűkre és újabb történetekre vágynak, hogy még jobban elmerülhessenek egy imaginárius világban. Egy egész sivatag sem lenne elég nekik, peregnek előttük a betűk, mint a homokszemek. Mentségük, hogy élvezik, de élvezetük héliummal töltött lufi.

A mindentolvasók viszont észreveszik a köveket. Megfogják őket, átmelegedik a kezükben, megnézik őket minden oldalról, és elolvassák őket. Elteszik maguknak, aztán egyszer előveszik, és újra átmelegítik a saját testük melegével.